A MAGYAR VISELET A KÖZÉPKORBAN

A régi magyar viseletről, őseink ruházatáról a XI. századig mondhatni semmit sem, azután is közel háromszáz éven át csak igen keveset tudunk. A korábbi kutatás úgy hitte, hogy a honfoglalók viseletét különféle, többé-kevésbbé rokon keleti népek szórványos ábrázolásaira támaszkodva visszaidézheti, különösen, ha a helyreállító kísérletbe a népviseletet is bevonja. Az avarok, bolgárok vagy éppenséggel parthusok, szasszanidák, szkiták egymás között is jelentékeny különbséget mutató képeit azonban semmi okunk sem lehet a nomád magyarokra alkalmazni, mikor az összefüggést adatokkal sehogy sem lehet alátámasztani. Ép ilyen képtelenség az újabb időbeli népviseletet ezer évvel visszavetíteni, hiszen legjellemzőbb részei, a bő, lobogós gatya, a dolmány, vagy a magasszárú csizma aránylag rövid multra tekinthetnek vissza és elnevezésükkel együtt idegenből kerültek hozzánk.

A nyelvészet egyébként nagyértékű adatai sem nyujtanak támogatást ebben az esetben. A mez, ködmön, köpönyeg, suba, süveg, fátyol, kapca, saru igen régi szavaink, de ezeknek a tárgyaknak a közelebbi alakját, szabását megfelelő ábrázolások híján nem tudjuk megállapítani.

A magyarság ősi viselete szükségképpen az éghajlati viszonyok, a gazdasági és politikai kapcsolatok hatására alakult ki és módosult; kazár, türk, arab és norman érintkezések hagytak rajta nyomot. Egy mindenesetre kétségtelen: a magyarok ruházata, mint a rokon népeké is, csak keleti jellegű lehetett.

A keleti öltözetet jellemzi a térden alul érő hosszú, elől felhasított felsőruha, amely vagy bő szárnyainak egymásra hajtásával, vagy gombolással, esetleg fűzéssel záródik. Rendszerint egyvonalban kinyúló, hosszú ujjai vannak s fejlettebb alakjában felálló gallérral van ellátva. Ellentéte a nyugati tunika-szabás, amelynél az ingszerű, felhasítatlan ruhába fejjel előre kell bebújni. Ez ritkán ér a combközépen alul s ujjai gyakran hiányoznak. Az előbbi a lovasember viselete, az utóbbi a gyalogjáróé.

A hosszú köntösnél a lábszárak többnyire csupaszok, vagy csak alulról térdig vannak födve; a rövid tunika elengedhetetlen velejárója a nadrág. A keleti ruházat az asszírokra, perzsákra megy vissza; a nyugati a görögökre és rómaiakra.

Baskir sólymász.
(A Néprajzi Múzeum fényképe után.)

A lovas magyar nomád a VIII–X. században kétségtelenül derékban átkötött kaftánban járt. Fejét bőrsüveg fedte, lábait valaminő bőrkapca, amire sarut húzott. Az előkelőbbek ruháját, arab és görög feljegyzések szerint, selyemből vagy aranymintás bizánci brokátból szabták. A szegényebb pásztornép, szolgák és szántóvetők nyáron otthonszőtt kendervásznat, hidegben kallózott nemezt viseltek. Voltak bőrből varrott köntöseik is; ezek a hadban a páncélt helyettesítették. Vastag ruha helyett a Kelet szokása szerint inkább több vékonyat öltöttek magukra; ilyenkor mindig a hosszabb kabát került alulra. A süveg s a ruhák szegélye gyakran prémmel volt borítva; a bőrkikészítés s a prémekkel való kereskedés ősi foglalkozása volt a magyarnak. Férfiak és nők ruházata között alig volt eltérés. Egészben véve a nomád magyarság külső megjelenésében nem sokban különbözött a nyugatázsiai vándornépek utolsó fennmaradt képviselőitől, a baskiroktól, kirgizektől, szártoktól, turkmenektől.

Bizánci ízlésű aranyozott ezüst palástcsatok a Balogh-nemzetség címerállatával. XII–XIII. század.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Ruhára való ezüstboglárok. XIII–XIV. század.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A ruhaneműekről csak hozzávetés útján tudunk valaminő képet rajzolni, az ékszerekből azonban már gazdag választékot őriztek meg a honfoglaló elődök sírjai. A keletieknél mindenkor nagy szerepe volt az övnek: nemcsak [A LOVASNOMÁD MAGYAR ÖLTÖZETE] a felsőruhát tartotta össze, hanem a felszerelés nagy részét is hordozta. Róla csüngött le a gyöngénhajlott pengéjű, finomművű szablya, a közelharc utolérhetetlen fegyvere, legelőkelőbb alakjában aranyozott vagy éppen színarany borítású hüvelyben, az íjat nedvességtől óvó pundra, s a tűzszerszámot rejtő tarsoly, különleges magyar szokás szerint aranyozott, díszes fémlappal borítva. Ezenfelül az övet csüngős pitykék s rövid szíjakról köröskörül lelógó szíjvégek díszítették, hogy menés közben összeverődve, csengés-bongásokkal a megjelenés hatásosságát emeljék. A kaftánra varrott élénkszínű foltok, fémboglárok, pitykék, gombok, apró csörgők, a többnyire gránátköves gyűrűk, a fülekből lógó, néha jelentékeny méretű csüngők, a síma vagy sodrott karkötők, a szlávokkal való sűrűbb érintkezés óta a nyakperecek s a hajcsimbókok összefogására szolgáló fürtkarikák egészítették ki a gazdag arany-ezüst ékszerkészletet, amit a pompakedvelés az úri rendnél elengedhetetlennek tartott.

Egyszerűbb szíjcsatok és fürtkarikák. XII–XIII. század.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Díszes fürtkarikák. XI–XII. század.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Az idegeneknek feltűnt a magyar hajviselet. A középkorban a nyugatiak – római hagyományt követve – a fő lekopasztását szabad emberhez nem illőnek, megvetésre méltónak tartották. A magyarok ezzel szemben – talán higiénikus okokból is – lenyírták a hajukat, csak három hosszú fürtöt hagytak meg, egyet a koponyán, kettőt a fülek mellett. Ettől a „pogány” szokástól még a kereszténység felvétele után sem akartak eltérni, hiába tilalmazta az első szent király. És nincs furcsaság híjával, hogy szokatlan hajviseletüket időről-időre más népeknél is divatba hozták. Azon még nincs mit csodálkoznunk, hogy a bolgárok követei 963-ban Bizáncban egy udvari ebéden „magyar módra” nyírt hajjal jelennek meg; feltűnőbb, amikor a szlávok is átveszik a magyarok hajviseletét. De a legkülönösebb, hogy még a német szomszédok is megkedvelték a XII–XIII. században és [MAGYAR HAJVISELET] volt köztük, aki derékig lógó hajfonatot eresztett. A szokás szívós életéről a sírokból egészen a XV. századig nagy mennyiségben előkerülő fürtkarikák tanúskodnak. A fülek mellett lecsüngő varkocs pedig egyszerűbb embereknél, különösen a pásztornépnél, egész a XIX. századig megtalálható.

Arany mellboglár drágakövekkel. XI. század. A mellboglár képe kétszeres nagyítás.
A kezdetlegesen készült lemezbe zafirok és ametisztek vannak befoglalva.[1]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Ezüst karperec a XII. századból.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A megtelepedés után az életforma megváltozása, a vendégnépek példája, új kereskedelmi kapcsolatok keletkezése nem múlhatott el nyom nélkül a viseletben sem. Az új keresztények, élükön a térítő István királlyal, külsőleg is igyekeztek a nyugatiakhoz hozzásímulni. Az a nagy változás, amely a fegyverzettel gyökeresen átalakította, föltétlenül hatással volt az öltözködésre is. Mégis azt kell látnunk, hogy a magyarság nagy többsége a keleties szabású felsőruha mellett maradt. Része lehetett ebben az egész nyugatra erős befolyással bíró Bizáncnak is; az ott kedvelt méltóságteljes hosszú köntös, mint fejedelmi és nagyúri díszöltözet Európa-szerte elterjedt. A bizánci ízlés leginkább az ékszereken mutatható ki. Igen kedveltek a nyakbavaló csüngős, násfás láncok – a legszebb példányt III. Béla király sírjában találták – és a sok kis lánccal, függelékkel ellátott szertelen fülbevalók. A fürtkarikák óriásira növekednek, a palástra való boglárokat bizánci filigrándísszel ékítik, a legdrágább arany ékszereken megjelenik a színes drágakő és a tarka zománc. Mindez együttvéve hirdeti a déli befolyást és rámutat a behozatal forrására.

Bizánci ízlésű fülbevaló a XII. századból.[2]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Legkorábbi alakos ábrázolásainkat a pécsi bazilika XI. és XII. századi domborműves kőfaragványai őrzik. A nemzeti viselet szempontjából azonban kevés hasznukat vehetjük. A készítő felsőitáliai művészek alakjaikat az akkor közkeletű középeurópai ruházatba öltöztetik, akár Sámsont, akár a három keleti királyt, Herodes testőreit, vagy az Úr angyalát kívánják bemutatni. A férfiviselet fődarabja a gallértalan, térdig érő tunika, a nyakkivágásnál, az ujjakon s a comb tájékán széles, hímzett csíkkal díszítve és derékban övvel átkötve. Erre körgallérszerű köpönyeg borul, kerek [NYUGATIAS VISELET] kapocsboglárral. A lábszárakon szűk harisnya, a lábfejeken hol alacsony, hol kivágott cipő látható. Így járhattak annak idején a jobbmódú „hospesek”, az udvari tisztségeket viselők, talán a magyarok is, ha a királynak s a papságnak kedvét akarták keresni. Még a XIII. század első felében is előfordul ez az öltözet kőfaragványokon. A nyugatias ruha magasabbrendű változatát az elpusztult zarkaszentkirályi (Vas m.) templom timpanonján szemlélhetjük; itt az alapító úr ingszerű felsőruhája bokáig ér és a derékon úgy van átkötve, hogy bő felsőrésze buggyosan kilóg az övre.

Minden nemzetközinek mondható. Magyaros jellegű, a nyugatitól eltérő köntöst először a nemrégen feltárt esztergomi királyi palota egyik XIII. századi, talán Sámson történetének egy részletét megjelenítő oszlopfőjén találhatunk. Három alakja közül kettő egymással viasodik, egy pedig gyarlón stilizált oroszlán száját feszíti szét. Öltözete mind a háromnak egyforma: bokáig érő, elől záródó, derékig szűk kaftán, övön alul bőven ráncolva, hosszú, a kézfőre érő szűk ujjal – és ami különösen jellemző a kor magyar viseletére – alacsony, az egész nyakat körülölelő gallérral.

Makkot verő pásztorok a XII. század végéről való kályhacsempén.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A lábon alacsonyszárú saru. A fiatalosnak ábrázolt alakok arca szőrtelen; aránylag rövid, fürtös hajuk köröskörül le van fésülve. Az egyik nyíllal lő a másikra, aki pajzsával fogja föl a repülő vesszőket.

Ez a felsőruha nem sokban különbözhetett a honfoglalókétól és divatja jóval túlterjed a XII. századon, hiszen még a XVI. század magyarja is változatlanul viselte. Épp ez a félévezredes állandósága jogosít fel bennünket arra, hogy visszafelé is hosszúra merjük számítani az élettartamát.

[A MAGYAROS VISELET EMLÉKEI] A hozzá korban legközelebbi ábrázolás is oszlopfőn maradt ránk, amelyet a XIII. század első felében az esztergomi faragvány mesterénél kevésbbé ügyes művész alakított Kisbény falu temploma részére. Teljesen világi tárgyú: két vadász – közülük az egyiknek felkantározott lova a háttérben látszik – medvéket hajszol. A jobbról álló pányvát vet a medve nyakába s karddal sujt felé, társa íjjal lő a vadakra. Köntösük jóval rövidebb az esztergomiakénál s lefelé nem olyan bő, de elől gombolódik és ugyanúgy állógallérja van, amit bátran maradhatunk katonás szabásúnak. Meglepő a két, csupán bajuszt viselő férfi arcának magyaros jellege.

Keleties viseletek a Képes Krónikának a különféle népek bevándorlását ábrázoló képén.

 

A két korai emlék bizonyosan nem az előkelő főurak, inkább csak a középrendű nemesek ruházatát örökíti meg. A harmadik is még a XIII. századra tehető és szintén plasztikai alkotás: máztalan kályhacsempe, mely az aradmegyei Nadabon állott vár romjai közül került elő és egyenesen a nép közé vezet. A kezdetleges domborművön két ember makkot ver le egy tölgyfáról. Köntösük ugyanaz, mint az esztergomi oszlop küzdő vitézeié: derékig szűk, azon alul ráncbaszedett hosszú kabát, övvel leszorítva. Ami legmeglepőbb: egyiknek fején valóságos pörge kalap látható, a másik gömbölyű tetejű süveget visel. Arcuk, amennyire a megkopott cserép megőrizte, szőrtelen.

Sok írott adat sejteti, hogy az udvarban forgó főrendűek a tatárjárást megelőző másfélszázadban inkább nyugatias öltözetben forogtak, semmint ősi viseletükben. Lovagi fegyverzet, térdig érő sodronyfonású „páncér” volt az előkelő férfi díszruhája; fölébe lenge, oldalt felhasított, ujjatlan selyemtunikát öltött. Így felszerelve a magyart alig lehetett a német vagy francia vitéztől megkülönböztetni, aminők mióta VII. Lajos átvonult az országon kereszteshadával, egyre sűrűbben fordultak meg hazánkban is. A nem nagyszámú lovaspecséten csupa ilyen nyugati lovag áll előttünk. De hogy a legnagyobb zászlósurak sorában is akadtak az elődöktől örökölt viselet kedvelői, talán nem is ritkán, annak bizonyságára említsük fel a Gut-Keled nemzetségből eredt dúsgazdag Apajt, Szlavonország bánját, aki 1235 körül, mint „király képe” kettős pecsétet kezd használni és annak előlapjára saját alakját véseti, bokáig érő kaftánban, elől fel-, hátul lehajtott karimájú prémes süvegben s nem lovaghoz illő lobogós lándzsával, hanem ősi vezéri buzogánnyal.

 

IV. László király kun viseletben.
(Képes Krónika.)

Kései utódok úgy érezzük, jobb lett volna megmaradni a régi viselet, az ősi erkölcs mellett s nem, miként Tamás esperes írva hagyta, „a férfias öltözetet asszonyi piperére változtatni, szokásuk szerint fésülködni, karpereceiket csatolgatni”. Mert ezenközben a magyar urak elfeledkeztek apáik vitézségéről és a keleti hadviselés módjáról is. A szomorú eredmény a rettentő vereség, amelyet a nemesek sapatai a hazánkra zúduló tatároktól 1241-ben elszenvedtek. A páncéltalan, selyemkaftános tatár ugyanúgy elbánt a fényes vasvértezetű magyar lovagokkal, mint hajdan a kalandozó magyarság a nyugati országok seregeivel. Amiben egyformán része lehetett a rossz hadvezetésnek, a királyi sereg aránylagosan alacsony létszámának és a rosszul ismert tatár haderő oktalan lebecsülésének.

Kun vitéz a XIV. században. Szent László viadala a vatikáni képes legendáriumban.[3]

Amikor a pusztító tatárhad elvonult, itt maradtak helyette a régi hazájukból kiszorított kunok. Ez a tatároknál nem sokkal különb nép – félig barát, félig ellenség – egységes tömegben megülte a Duna-Tisza közét, mint tömör katonai erő, amely a szétzilált országban a király rendelkezésére állott. Velük nemcsak számolni, hanem még kedvükben járni is kellett, hiszen egy újabb tatárbetörés esetén – és ettől hosszú évtizedekig rettegett király és nép – a kunok segítségéről nem lehetett lemondani. S ekkor sajátságos tüneménynek válunk tanúivá. A lakosság zöme haragos szemmel tekint a „pogány” atyafiakra, a papság elkeseredetten panaszkodik konokságukra, az ősi nemzetségek ivadékai megvetéssel fordulnak el tőlük – és mégis: rövid idő alatt sok magyar átveszi a kun öltözetet, haj- és szakállviseletet, szokásokat. Ebben a különös átváltozásban kétségtelenül nagy szerepet játszik a királyi ház szoros kapcsolata a kunok vezéri családjával. IV. Béla csak úgy biztosíthatta a „vad” nép hűségét, hogy fiát a kun fejedelem leányával házasította össze, minek folytán a kunok az udvarnál is jelentős szerephez jutottak. V. István neje, Erzsébet, bár felvette a keresztséget, egész életén át kun asszony maradt s vele erős kun hatás érvényesült.

Az a viselet, amelyet a kunok Keletről magukkal hoztak, alig különbözhetett jelentékenyen a régi magyarokétól. Kaftános, hegyessüvegű urak forognak most a királyi udvarban, ilyen ruházatban jár maga az uralkodó is, a vállatverő fürtös haj helyére ismét a hosszú hajfonatok kerülnek; a férfiak újból hordani kezdik a szablyát, az asszonyok pedig a különös főkötőket, az áll alatt megkötött fátyolt, a berakott fodrú szoknyát. És mialatt az egyház átkot szór a pogányságból nehezen kivetkőző barna nép csimbókos fejére, viseletük még a haza határain túl is divatossá válik. A XIII. század végén a szomszédos német vidékeken a papok a szószékről mennydörögnek a barbár ruha, a „komanisch gewant” ellen; ugyanakkor azonban osztrák hercegek, grófok növesztenek hosszú, asszonyos hajfonatokat, amit szokás volt apró tagokból csuklósan összeszerkesztett finom ezüst vályúban viselni.

A tatárjárást követő félszázadban Magyarország képe erősen keletiesre változott s a lakosság külső megjelenésében egységesebbnek mutatkozott, mint Szent István óta bármikor. Az itt megforduló idegen a felszín után ítélve teljesen egyöntetű, egyéni fellépésű népet látott. Különösen feltűnt a nyugatitól elütő, de az egész országban azonos viselet. A hazánkat jól ismerő osztrák-német költő, Seifrid Helbling a XIII. század utolsó tizedében elcsodálkozott az öltözet és a szokások egyformaságán az egész országban, amire hazájában nem talált példát s ilyen szavakra fakad:

Swie grôz ist Ungerlant
doch ist uns daz wolbekant
ein Unger trit nicht einen trit
ûz sînem ungerischen sit.

Bármekkora is a magyar föld,
mindnyájan tudják felőle:
a magyar a magyar szokástól
egy lépést el nem térne.

[KUN DIVAT MAGYARORSZÁGON] A kunszabású ruha alakját számos többé-kevésbbé elmosódott falfestményen kívül egy késői, de gazdag forrás, az 1360 táján készült Képes Krónika pompás apróképei őrizték meg. A Krónika kétféle változatban mutatja be a keleti jellegű felsőruhát. Egyik a XII–XIII. századi magyar köntösnek felel meg: derékig szűk, azon alul bő, hosszú, bokátverő kabát, elől felhasítva és gombokkal, fűzőzsinórral összefogva. Ujjai szűkek, hosszúak; némelykor a kézfőt is elfedik. A másik valódi kaftán; fent is bő, nem testhez szabott. Egyik szárnya jobbról-balra ferdén, „csákóra” van vágva s áthajlik az ellenkező oldalra, ahol az övhöz van tűzve. Ujja rendszerint bő és hosszú. Mellboglár és szorosrahúzott öv tartja össze. Két oldalt combközépig fel van hasítva, nyilván azért, hogy a lóraülést ne nehezítse meg. Az elsőben a tatárjárás előtti régi magyar köntös továbbélését láthatjuk; a másik a hamisítatlan kun szabás. Jellegzetes része a kun divatnak a feltűrt karimájú, hegyes, prémnélküli süveg. Kiegészítője a borotvált arc, a három vastag csimbókba font haj, s a kipödört bajusz. Minő lábravaló tartozott hozzá eredetileg, nem tudjuk megállapítani, mikor a Képes Krónika ábrázolásai készültek, már a combtőig érő, a [AZ ŐSI VISELET HANYATLÁSA] lábfejet is fedő harisnyát is viselik vele, ami akkor Európa-szerte elterjedt ruhadarab. Nem lehetetlen azonban, hogy keletről került ide.

 

Magyar lovag és kun vezér. Szent László viadala.
(Képes Krónika.)

A tiszta kun öltözködés virágzása alig félszázadig tartott. A XIII. század végétől kezdve az előkelőbb réteg és később az Anjou-korban egyre fokozódó itáliai befolyás következtében a köznemesség nagyrésze is áttért a nyugatias, pontosabban az olaszos viseletre. Már amikor I. Károly király és mellette Semsei Frank, a szepesi várnagy képét a rozgonyi diadal emlékére 1317-ben ráfestik a szepeshelyi székesegyház falára, mind a kettőt a nyugati szokásnak megfelelő hosszú tunikában s fölébe öltött palástban ábrázolják. Csak a kunok, besenyők, székelyek és a pórnép nagy része ragaszkodott az ősi ruházathoz továbbra is. Aki a divat változásait a középkorban – a részben még azon túl is – megfigyelte, tudja, minő szívós életű egy-egy szabásforma. A ruha aránytalanul drága volt és ezért nagyon megbecsülték; a finomabb, díszesebb köntös ivadékról-ivadékra szállott. Amikor az urak levetették, tovább viselték a szolgák s nyűtték a szétszakadásig. Az úrirendnél divatját múlt öltözet és szabás még sokáig élt a szegénységnél. Népviseletünk számos részlete kétségkívül régi, úri örökség.

Boglárok, kapocspár, csat és gyűrűk Sinka mester (megh. 1321-ben) ezüstkincséből.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Keleti és nyugati viselet Magyarországon a XIV. században. A magyarok bejövetele a Képes Krónikában.

Amikor a XIV. század derekának viseletébe a Képes Krónikán keresztül mélyebben bepillanthatunk, az ősi magyar viselet rohamos elhanyatlását kell megállapítanunk. Midőn a miniátor (Hertöly fia, Miklós mester?) Nagy Lajos katonai hatalmát jelképezve a trónon ülő uralkodót egyfelől magyar lovagjai, másfelől kun, besenyő és székely harcosai közé helyezi, jól megkülönbözteti őket viseletük révén. A magyarok nyugati szabású fegyverzetben, – ez volt akkor a lovag, a miles legmegbecsültebb díszruhája – a többiek tiszta keleti mezben, íjjal, szablyával, buzogánnyal mutatkoznak. A festő tudatában van, hogy ilyen öltözetet a magyar elődök is viseltek, ezért hellyel-közzel, bár nem sokszor, egy-egy vezérre, királyra is ráadja az ősi kaftánt. Mégis saját kora olaszos öltözetében mutatja be Hunort és Magyart, Attilát és vitézeit, a hét vezér közül ötöt, – Lél és Örs kivételével, – Koppányt és Gyulát s mindkettőjük seregét. Feltűnő azonban, hogy a régi ruházatban elsősorban nem az urakat, hanem a lovászt, a fullajtárt, a hírnököt, pásztort, tevehajcsárt ábrázolja, tehát ezek még akkor általában keleties viseletben jártak; az előkelő úrirend öltözete viszont Nagy Lajos korában nem sokban különbözött az olaszokétól.

A szegszárdi apát lovagi ruhába öltözik.
(Képes Krónika.)

Ebben az időben a ruházat egyes részleteit már meg tudjuk különböztetni, sőt bizonyos intimusabb dolgokba bepillantást nyerünk. Mai értelemben vett inget, legalábbis a férfiak, nem viseltek; a tunikaszerű köntöst közvetlenül a puszta testre vették fel. Az ágyban még a királyok is teljesen ruhátlanul feküdtek; úgy gyanítjuk, a hölgyek is, amint azt egy Szent Erzsébetet ábrázoló kép mutatja. Ahol a királynék ruhástól feküsznek az ágyban, ott a művész szeméremérzete s a méltóság, a majestas jelzésének [ALSÓRUHÁK] szándéka játszhatta a főszerepet. Az alsóruhát, mondhatjuk: a fehérneműt, a férfiaknál egyetlen úszónadrágszerű, rövid lábravaló képviselte. Ezt felső szélén egy, a derékra kötött zsinór alá dugva erősítették meg. Ehhez fűzték a lábszárakat fedő harisnyát. Ennek a ruhadarabnak a neve, egészen a tizenhetedik századig, a valószínűleg olaszból (bracca), vagy franciából (braie) kölcsönzött berhe.

Berhét viselő flagelláns.
(Képes Krónika.)

A felsőtestre színes, szűkujjú tunikát húztak. Ez valamivel térden felül ért és a nyaknál kereken ki volt vágva. Ha az időjárás kívánta, vagy útközben, olasz szabású, csak a vállakig érő, alsó szélén kisallangozott, vagy rojtozott bő gallért vettek rá, csuklyával vagy anélkül. Aki díszesen akart öltözni, a tunikára derékbeszabott, combközépig érő, a XIX. század attilájára emlékeztető szűk kabátot öltött. Kedvelték a keresztben letüzdelt, gyakran váltakozó színű, haránt csíkokból összeállított kabátot, aminő Nagy Lajos alakján, vagy hogy társadalmi végleteket mutassunk be, a regedei Aquila János festőművész önarcképén (1382) maradt ránk. Ennek régi neve „metélt ruha”.

Általános szokás volt a felsőruhára és a palástra eltérő színű foltokat, hímzést, aranyszálból horgolt csipkét is kisebb-nagyobb, mintából sajtolt ezüst boglárokat, rózsákat vagy betűket alkalmazni díszítésül. Az ezüst lemezkék használata kétségkívül keleti szokás, amely a királyság első századáig nyúlhatott vissza, de legdivatosabb a XIII–XIV. században. Az utolsó Árpád-király özvegyének, a svájci engelbergi kolostorban élt és ott elhúnyt Ágnesnek, a rendházra hagyományozott ruhája, bár csak töredékek vannak belőle, még ma is száznál több ezüstlemezkével van televarrva.

A magyarok harisnyaszárban hordják a földet Krakkó 1094. évi ostrománál.
(Képes Krónika.)

[SÜVEGEK ÉS KALAPOK] Nagy volt a változatosság a süvegekben. Hol prémből, hol nemezből, hol selyemből készült. Igen kedvelt és ősi forma lehetett egy többszörös szövetből szabott, félgömbalakú süveg, többnyire gerezdesen letüzdelve.

Előkelő férfi és női viselet a XIV. század második felében. IV. Béla megkoronázza fiát, V. Istvánt.
(Képes Krónika.)

Ilyet látunk már a XI. századi aracsi emlékkövön is. Ezt széles karimával is készítették; a feltűrt rész kétoldalt be volt hasítva és a karima hátsó felét aztán a szükséghez képest lehajtották a nyakra. Szerették a kun módra hegyes süveget, amely mellé rávarrt fémhüvelybe páva-, daru- vagy kócsagtollat tűztek. Keményebb nemezkalapot a közrendűek viseltek. Egy 1290. évi pecsétképen az erdőt irtó tótnak nagykarimás gomba-, egy másik ábrázoláson a makkot vevő magyar pórnak hamisítatlan kanászkalapja van.

Szent László koporsóbatétele. XIV. századi ábrázolás, a vatikáni képes legendáriumban.

 

A női viselet, mint mindenkor, a középkorban is jóval nemzetközibb volt a férfiakénál. Az előkelő hölgyek ruházata már a XII. században alig tért el a külföldiekétől. A ruha ingszerű tunika, amely fölé másik hasonlót, de az alsónál tetemesen rövidebbet öltöttek. Mint a férfiviselet, a XIII. század óta a női ruha is egyre szűkül és a XIV. században a csípőig szorosan símul a testhez, míg övön alul bő redőkben omlik alá. Az alsó köntös ujja többnyire szűk, a felsőé bővebb, néha sípszájú és gyakran olyan hosszú, hogy lelóg a kézfőről. A hosszú ujjba a könyöknél, ritkábban a vállaknál nyílást vágtak és ezen át dugták ki a kart; ilyenkor a felső öltözet ujja üresen esett le. A ruha fölé részben a hideg ellen, részben az előkelő megjelenés kedvéért, a férfiakéhoz hasonló, többnyire nyestprémmel szegélyezett palástot terítettek.

A magyar női viselet ugyanazon a fejlődésen ment át, mint a nyugati országoké. A XI–XII. században a női öltözet rendeltetése a test formájának minél tökéletesebb elburkolása, ami teljesen megfelel a román korszak aszketikus irányzatának. Igazi úri hölgy az arcon és kézen kívül semmit sem mutat magából, sokszor az arcra fátyol borult s a kezeket eltakarta a hosszú ruhaujj, éppúgy, mint a lábak fejét a mélyen lehulló köntös. A XIII. század óta egyre jobban a karcsú, hajlékony női test érvényrejuttatása a cél. A lovagi életfelfogás a nőt bálvánnyá, plátói, de sokszor szertelenségekre is képes imádat tárgyává tette. Ennek megfelelően a nő gyöngéd, [NŐI VISELET] lebegő, hajladozó virágszál; a hosszú, lent túlbő, felfelé erősen szűkülő egybeszabott köntösből kecses hattyúnyakon, mint rózsaszálon a bimbó, emelkedik a gyermekded arc, örökös mosollyal bűvölve el a lovagot.

Erzsébet királyné, Nagy Lajos felesége, három leányával, Szent Simeon zárai ezüstkoporsóján.

 

Az elfinomult, mesterkélt női viselet természetesen csak a főrendűek, a gazdagok osztályrésze. A városi polgár asszonya még a XIV. században is a régi idők elburkoltságában mutatkozik. Különösen a vállakat, a nyakat s a hajat rejtették apácás főkötők, áll- és vállkendők alá. Hajadonfővel csak a leány, a „hajadon” járhatott; mihelyt férjhezment, urán kívül senkinek sem mutathatta magát födetlen fővel. Még a köznép asszonya is a vállat eltakaró vászonkendőt borít fejére s azt az áll alatt átköti.

A keleti öltözetben járó társadalmi rétegekben és csoportokban a nők viselete a középkor késői századaiban is sokban hasonlított a férfiakéhoz. Felső öltönyük is kaftánszerű és gyakran csákóra vágott szárnyai vannak. A Képes Krónika egyik keleti csoportján feltűnik két kun asszony hosszas, keresztbenálló, turbánféle fejdísze, amelyet az áll alatt megkötött fátyol tart szorosan. Ez a festői főrevaló feltűnően hasonlít a XIV. század francia hölgyeinek „escoffion à cornes” néven ismert főkötőjére. Talán a keleti divat talált utat nyugatra, vagy a kun női ruhához járult a messze földről idejutott főkötő? Királyaink, főuraink nem egyszer angol, francia, spanyol földről hoztak maguknak feleséget, s ezekkel az ottani viseletek meghonosodhattak nálunk is.

I. Lajos király idejében az úri asszonyoknál egy az arcot háromfelől keretbe foglaló sapkaszerű főkötő jött divatba. Vékony sodrony- vagy szőrfonadékból formálták meg és rendszerint apró boglárokkal, gyönggyel, fémpillékkel díszítették.

Úrhölgy koszorúval. Ezüstboglár a halasi kincsből. XIV. század eleje.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

 

A női és férfi ékszereknek gazdag sorozata került elő sírokból. A már említett palást- és ruhacsatokon kívül különösen kedvelték az ezüstdíszes [POLGÁRI RUHÁZAT] vagy egészen ezüst tagokból készült öveket. Az övet a XIV. században férfiak és nők egyformán a csípőre leeresztve viselték; szélessége 8–10 centiméterig terjedt és némelykor elől hatalmas, kéttenyérnyi nagyságú, apró fiálékkal, alakokkal címerekkel plasztikusan ékített csat zárta le. Főrangú hölgyek drágaköves koronát illesztettek fejükre; arany-ezüst lemezvirágokból álló koszorút nemcsak leányok, hanem a fiatalabb férfiak is hordtak ünnepélyes alkalmakkor. Amióta a hosszú, fürtös, vállralógó haj divatba jött, szokás volt legalább selyemzsinórral leszorítani; ennek régi magyar neve: hajkötél.

A gyermekeket kicsiny korukban hosszú ingben járatták; hat-hét éves kortól kezdve azonban egészen a felnőttek módjára öltöztették. A Képes Krónika egyik képe Károly király nejét, Erzsébetet öt gyermekétől körülvéve mutatja be. Valamennyien a felnőttekéhez hasonló hosszú köntöst viselnek, ráboruló palásttal.

Városaink legnagyobb részét idegenből beszármazott polgárság töltötte meg, amelynél a magyaros viselet nyomait a középkorban hiába keresnők. A XIV. században a polgári ruházat vagy németes, vagy olaszos szabású. Egy, a podolini plébániatemplomban fennmaradt falkép arra vall, hogy az itáliai divat még a felvidéki németnyelvű városokba is utat talált. A képen ábrázolt nő hosszú, a nyaknál záródó felsőruhát visel, amely elől combig fel van hasítva; alóla kilátszik az alsó tarka tunika. A ruhának kézbenhordott terjedelmes uszálya van és zsinóröv tartja össze. A főreborított sötét kendő derékon alul leér. A férfin térdigérő, elől sűrű gombsorral záródó, hosszúujjú szűk kabát, ezen csuklyás, olasz gallér látható. Lábán harisnya, pántos félsaru: a kor általánosan hordott ruhái.

Fejedelmi gyermekek viselete a XIV. században. Idősebb Erzsébet királyné gyermekei körében.
(Képes Krónika.)

Kisszámú magyarlakos

Oldal: Középkori magyar viseletek
www.facebook.com/bocskaiviselet - © 2008 - 2024 - gorginas.hupont.hu

A HuPont.hu segítségével a weboldalkészítés gyors! Itt kezdődik a saját weboldalkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat